"félelemből nézzük egymást, a ráncok színét, a félreértett mosolyokat. a hangok tompulnak, és egy örvény szív magába. végtelen időket élünk. üres órákat. dallam nélküli napokat. feláldozott ébredések. kesernyés avar. a hó mindent betemet. átmenet nélkül lesz a jóból fehér, és a rosszból még fehérebb. tiszta lapokat helyezünk lábunk elé. lépjünk együtt rá kérlek. félbetépjük. elszaladunk. visszanézünk, és fohászkodunk. újabb lapokat akarunk magunknak, sárral rajzoljuk rá életünk nyomát. itt a helyed. mutatom ujjaimmal, és tartom kezemmel erősen, el ne vigye a szél. hát nem emlékszel? már annyira rég érkeztél, hogy a helyed sem találod. csak a fájdalom követi arcod, vagy arcod maga a fájdalom. kékül a szánk a sötétben, de a hó mindent egyszínűre fog. fehérek vagyunk, és a bűneink is azok. a szétázott ruhák, a bőrünkre tapadt nedves hajtincsek. tükrök vagyunk, és nem akarjuk meglátni még magunkat sem. lehunyom szemem, és így nézlek tovább, ahogy elképzelem nevetésed, ahogy a levegőbe írom a mosolyokat, a hangod ismételgetem, csak el ne felejtsem. eladtam már az összes emlékem rólad. újakat kell keresnem. visszatekerem az időt, állok a szobádban, nézlek. mikor végigjátszom, kezdem előlröl. magad elé engedsz, fel a lépcsőn. átölelsz. nevetünk. el nem cserélhető emlékek. belebújok éjjelente a csöndbe, és csak téged figyellek. keressük egymást álmainkban, az aranyló napban, az égben. lassan telnek csak a percek, a napok."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése